Megalakulásunk

Egy szomorú történet indított meg arra, hogy egyesületünk létrejöjjön, 1998. augusztus 2-án 22 fő alapító taggal.

Sajnos az emberi felelőtlenség miatt még mindig sok állat kerül nagyon nehéz helyzetbe.
Mi minden erőnkkel azon vagyunk, hogy ezeknek az állatoknak olyan életkörülményt teremtsünk, ami elfeledteti velük a sok szenvedést, csalódást. Megpróbáljuk megmutatni, hogy újra bízhat az emberben. Különös figyelmet fordítunk az elhelyezésre, mert nem az a célunk, hogy végre valaki elvigye, hanem az, hogy szerető gazdára és igazi otthonra leljen.
Ma már egyre több segítséget kapunk – többek között a médiától – önkéntes emberektől, akiknek önzetlen felajánlása megkönnyíti munkánkat.
Bízom benne, és úgy látom, jó úton haladunk.
Harkány fürdőváros, minden nyáron nagy idegenforgalommal, amit sajnos, nagyon sokan kihasználnak. Úgy gondolják, ha az éj leple alatt, alattomosan, de sok esetben fényes nappal is, a megunt kutyákat, cicákat a városba szélnek engedik az ottnyaraló – főképp külföldiek – megsajnálják, és magukhoz veszik. Tévednek, mert kevés kutyának, cicának van erre esélye. A többi állat kénytelen hetekig, hónapokig kóborolva, éhezve, koldulva tengetni rosszrafordult életét.
Így került Harkányba egy szép, fiatal Angol szetter keverék, fiú kutya, akit valaki Sanyi névre keresztelt. Mindenki ezen a néven ismerte, hiszen éveken keresztül járta az utcákat, kísérgette barátságosan az embereket. Senki nem bántotta, sokan kényeztették is. Volt, aki haza akarta vinni, de sehol sem maradt meg. Én is megpróbáltam, de mint egy bajnok, úgy ugrotta át a kerítést, és már az utcán is volt. Az utca volt az élete, szabad volt, és közben reménykedett, hátha rátalál a régi gazdájára, arra, aki alávaló módon szabadult meg tőle. Abban az időszakban a Siklósi Önkormányzat üzemeltetett egy “hirhedt” SINTÉRTELEPET, a környező önkormányzatok őket hívták, ha a településükön feltűnt egy kóbor állat (sok esetben, még azok az állatok is hurokra kerültek, akinek volt gazdája.). Egyszer valakinek, minden ok nélkül Sanyi kutya útjában állt, és a sintérek megkapták a megbízást a befogásáról. Sanyi okos volt, mert mindig kicselezte a sintéreket, mindig sikerült egérutat nyernie. Az önkormányzat emberei és a sintérek nem adták fel a harcot, kitalálták, hogy nem a “halálautóval”, hanem valamelyik sintér személygépkocsijával mennek. 1998. júniusában két férfi jól felszerelkezve – útő-, verőszerszámokkal – érkezett, és Sanyi kutyát egy bokorban találták, éppen aludt. Ekkor a túristák szemeláttára – megmutatva, hogy ez Magyarország, ahol így kell bánni az állatokkal – elkezdték a vasrudakkal agyba-főbe verni szerencsétlen állatot. Végre egy idősebb úr a két sintér elé állt, és kijelentette, hogy csak az ő testén keresztül nyúlhatnak tovább a kutyához. A többiek is felbátorodtak, és ők is a kutya elé álltak. Sanyi így menekült meg a haláltól. Vérző sebei nagyon lassan, hónapokig gyógyultak. Az idős úr továbbra is etette, és gondozta. Sajnos a nyomok nem csak a testén, de a lelkében is megmaradtak. Attól fogva félt az emberektől, nem bízott meg senkiben többé.
Mire meggyógyult eljött a karácsony. Sajnos a sintérek nem adták fel, és leselkedtek rá. Így történt, hogy Sanyi karácsony szentestéjén vánszorogva, tele sebekkel tért haza ahhoz a családhoz, akikben megbízott. Testéből ömlött a vér. Azonnal kihívták az álltorvost, de a szúrt sebek, a belső sérülések, és a vérveszteség miatt nem lehetett rajta segíteni.
A tragédia után azonnal eldöntöttem, tenni kell valamit. Többé nem engedhetjük meg, hogy védtelen állatok ilyen, hatalmukkal kegyetlen módon visszaélő embereknek áldozatul essenek. Felkerestem több, állatszerető embert, akik végighallgatva Sanyi szomorú történetét, mellémálltak, és ennek a kezdeményezésnek eredményeként
1998. augusztus 2-án, 22 fő alapító taggal létrehoztuk egyesületünket, és 2000 évtől Közhasznú Szervezetként végezzük munkánkat.
Az Egyesület operatív vezető szerve az Elnökség, amely 5 főből áll.
Elnök, Titkár, 3 fő Vezetőségi tag